2013-11-01 11:46 péntek
2014. május 05. írta: Kincse-

2013-11-01 11:46 péntek

Sosem írtam még megemlékezést, mert túl intimnek tartottam, nem igen kívánkozott ki belőlem, főleg blogba megírni, ahol csupa idegenek vesznek körül. Annak ellenére, hogy számtalan lehetőség volna új ismeretségre, és találni hozzánk hasonló gondolkodót, azért mégsem teljesül ez igazán, ritka dolog.
Egy valaki körül forog a gondolatom halottak napjához közeledve, és ő az Anyukám. Az ő halála okozta a legnagyobb veszteséget. Csak 25 évig élhettem vele, nem kellett volna még meghalnia, aki annyira jó volt, mint ő. El nem tudom mondani mennyire magányos voltam utána, és örökké a gondoskodó védelmére vágytam. Csak akkor enyhült ez a fájdalom, amikor a gyerekeim megszülettek, és én lettem a gondoskodó anya, és ők pedig a feltétel nélkül ragaszkodó kis szeretetcsomagok.
Főleg a fiam olyan, aki „pótol” apát, anyát, aki ki tudja fejezni, akiből feltétel nélkül jön a szeretet, remélem jó apa lesz, ha családot alapít.
Milyen érdekes, halálról emlékezek, de a jövő is ide kapcsolódik, a születés, a megújulás.
Amikor gyereket szeretnénk, majd megszületik, akkor a szeretetre gondolunk, és meg sem fordul a fejünkben, hogy őt is halálra ítéltük ezzel a lépéssel. Akkor még nem gondolunk a szomorúságra, ami beköltözik egy időre a hozzátartozók szívébe.
Ilyen ez az élet, szeretet és fájdalom tartja forrásban.

org2.JPG

Anyukám márciusban született, az orgonák is rá emlékeztetnek, így él tovább bennem, mindig megújulva.

A bejegyzés trackback címe:

https://kincse1.blog.hu/api/trackback/id/tr876119828

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.