Viszonzatlanul
2016. február 13. írta: Kincse-

Viszonzatlanul

Különös, egy galamb turbékolása hallatszik a kéményen keresztül, míg írom ezt.
Ahogy közeledik a Valentin nap, bármennyire nem akarok foglalkozni vele, mégis szembesít az én szeretettel kapcsolatos, gondolataimmal, állapotommal, vagyis el kell számolnom vele, ha másnak nem is fontos, magamnak biztos.
Tehát, egy kis múltidézés.
Az egész ott kezdődött valamikor, hogy nem vettem észre, amikor szerelmes lettem, mert én csak simán rajongva tiszteltem sok mindenért. De melyik férfi bírja ki ezt, korosztálytól független, hogyha rajongással veszik körül, abból sápot ne húzzon?

Na, mindegy, nem a másik a hibás, hanem én.

Az én érzéseim csak az enyémek, az vagyok én, sőt, semmi más nem az enyém, ami belőlem fakad, csak az én érzésem. Éppen ezért, én vagyok a felelős, hogy mit teszek az érzéseimből fakadó indulatommal.
És ezek a tisztelettel, szeretettel kevert érzéseim egyre fontosabb lettek nekem. Ezután mindennap vágytam rá, hogy beszéljek vele és lássam, mert rengeteg örömet adott ez a számomra ártatlan dolog.

Máshol úgy olvastam, a szerelem-szeretet a drogfüggőséghez hasonlít. Olyan kémiai reakciókat vált ki az agyi funkciókban, hogy elvonási tüneteket okoz, ha vége a kapcsolatnak.

És hát vége lett. Tudod miért? Mert ezek csak az én érzéseim voltak, a másiknak nem ugyanaz.
Amikor felismertem, hogy ő nem így érez, akkor behúztam a féket, és ez a hirtelen fékezés bajt okozott. Olyan volt, mint amikor hirtelen elveszítünk valakit örökre.
Jöttek az elvonási tünetek, és nagyon nehéz lábra kapni, megerősödni, hogy újból behálózzák az agyamat a sokféle szeretet kapcsolatok.
Hogy ebből milyen tanulságot vonok le?
Az égvilágon semmit.
Vagy lehet, hogy mégis?
A szeretetet ezután sem akarom tartogatni magamnak, mert olyan nincs is, nem működik, ha nem adjuk át, nem fejezzük ki. Igaz, lélekben meghalunk egy kicsit, amikor elveszítjük a szeretett lényt, és ezt a testünk is megsínyli, de muszáj feltámadni, mert ez az élet, „az Élet él és élni akar”.

.
.
.
.
Garai Gábor: Bizalom
S ha százszor is becsapnak és ezerszer
csalódom abban, kinek szívemet,
mint álmából a rózsát, kitakartam,
s ha éppen az árul el, kit életemmel
fedeztem én,
s ha tulajdon fiam
tagad meg,
és ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem
barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hizlalja a hála
híveimben,
s ha rágalom kerít be,-
akkor se mondom, hogy nem érdemes!
Akkor se mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberben, akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen
magányban, mert irgalmatlan az élet. -
De csöndes szóval eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárult kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;
ki-bejár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!
Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva megint betérhet újból;
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!
Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsánatot rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok
mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.
De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint mamut és az ősgyík, a múltba
porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
dühünk lehűl,
csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épül;
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül

 

A bejegyzés trackback címe:

https://kincse1.blog.hu/api/trackback/id/tr428387676

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kincse- 2016.02.13. 23:36:27

@littke:
Komolyan mondod? :)
Köszi.

Amikor visszaolvastam, észrevettem, hogy alkalmaztam a te módszered, de ez tényleg nem volt tudatos, kiszóltam az olvasónak azzal a kérdéssel:
"Tudod miért? " :)